Hadd meséljem el nektek, mennyire szerencsétlenül jártam a minap :D Még én is csak röhögni tudtam magamon, szóval ti se habozzatok alaposan kikacagni engem...
A dolog úgy kezdődött, hogy be kellett mennem a Széll Kálmán térre, és (mivel úgyis hamarost körbe fogom biciklizni a Balatont) király ötletnek tűnt biciklivel menni: a bicikliutak (egyes igen félrevezető térképek szerint) arrafelé remekül kiépítettek. Igen, elég jó ötletnek tűnt :D Fogtam hát húgom biciklijét, és anyukám MP3 lejátszóját és útnak eredtem.
Két dologgal nem számoltam: a legendás tájékozódni-nem-képességemmel és a hőmérséklettel.
Illetve, anyukám zenei ízlésével: találtam az MP-n egy Frank Sinatra albumnak tűnő valamit, gondoltam, huhúú, ősidők muzsikája, hallgassuk azt. Hát nem album volt: egyetlen egy szám: ez, amit linkeltem. Ezt az egy számot hallgattam nagyjából 10 km-en keresztül, mert ahhoz persze lusta voltam, hogy megálljak, és elindítsak valami mást...
Ez eddig még nem is olyan szörnyű, de, mint kiderült, a bicikliutak nem egészen olyan egyszerűek, mint amilyennek a térképek igen nagyvonalúan mutatják. Nagyon nem. Úgy informálódtam, hogy a Rákos-patak mentén kell végigmenjek egy bicikliúton, de könyörgöm, ott nincs is végig bicikliút!
Közel egy óra tévelygés után kilyukadtam egy általam ismeretlen helyen, ahol egy általam ismeretlen helyre vezető út volt. Itt már kezdett kicsit ironikussá válni az "I did it my way"... Valahogy aztán elkeveredtem az Örs vezér térre, mert ott legalább tudtam, hol vagyok (na nem mintha útba esett volna, vagy ilyesmi...), és úgy döntöttem, hazamegyek. Hát, el is hagytam az Örsöt. Egyszer. Aztán még egyszer... Meg még egyszer... Valahogy folyton oda lyukadtam ki! Utólag megnéztem térképen, és gyanítom, feltérképeztem az Örsre vezető utak igen nagy százalékát :D Azt az érzést nem lehet leírni: harmincakárhány fokban, hullafáradtan, szomjasan újra és újra kilyukadni oda, ahonnan jöttél, miközben Sinatra bácsi azt énekli a füledbe, hogy ő már megtalálta az útját... A helyzet itt már röhejesen ironikus volt :D
Ezek után úgy döntöttem, hogy Kőbánya felső vasútállomáson felpattanok egy vonatra, biciklistül. Csak épp azt nem néztem meg, melyik irányba megy az a vonat, amelyikre felszállok :D Igen, bementem a Keletibe, újra. "I've laughed and cried, I've had my fill, my share of losing..." De főleg my share of losing.
De az is kétségtelen, hogy az a pillanat, amikor megérkeztem haza... Na az, felülmúlhatatlan volt! És végül is egész jó érzés, hogy úgy ahogy, de megtaláltam az utamat!
Ha egy kicsit metaforikusan szólhatok: az út nem mindig könnyű. Van, hogy úgy látszik hasztalan, van, hogy elviselhetetlennek tetszik, de ha elég kitartó és találékony vagy, elérsz a célodig!
Ezt a képet meg csak nektek loptam a képen látható oldalról ;)
